Bár nem volt tervünkben, hogy egyre keletebbre barangoljunk Erdélyországban, mégis az eleink iránti nosztalgia a gyimesi tájak felé vezérelt. Bár már többször ereszkedtünk le a Csíki medencébe a Tolvajos hágón át, a hargitai vidék egyre kedvesebb lett számunkra. Az út Csíksomlyó közelébe vezet és rögtön letér jobbra Csíkdelne felé, itt kezdődik az emelkedő fel a Csíki-havasokra. Csíkszentmiklós, Szépvíz eredeti szépségű régi székely falvak, mintha a trianoni idők előtt járnánk a történelemben. Az út a hágóra fel 1300 m magasra vezet a Pogány havasok felé.

Érdemes volt a hegygerinci parkolónál megállni és egy kis gyalogtúrát tenni a Szellőtető felé. Innen nyugat felé az Erdélyi medence pereme látszik, hasonlóan úgy, mint ahogy honfoglaló őseink azt láthatták, azzal a különbséggel, hogy akkor mindenfelé ősfenyvesek voltak. A mondák és írások szerint egy évezreddel ezelőtt nem lehetett úgy átmenni az erdélyi medencén, hogy az erdőket huzamosabb ideig elhagyja a vándor.

A Kárpát-medence Transilvánia latin eredetű elnevezése is szó szerint lefordítva „átal-erdőséget” jelent.

Napkelet felé a Gyímesi medence, a Tatros völgyére néz, jelenleg erre nagy kiterjedésű legelők kaszálók láthatók. Kisbuszunkkal a szerpentinen ereszkedtünk le a Gyímesi szorosba, ahol a (Tatros) Tarhavas folyik, északra az 1670 m-es Tarhavas csúcsa látszik. Gyímesfelsőlokon körülnéztünk a Makovecz műépítész tervezte, pár éve épült iskolában és kulturális központban, ahol gyerekek nyári alkotótábora is működött.

Letáboroztunk, amíg a csapatunk anyukája Gizike főzte a bográcsos ebédet, felderítőútra indultunk. Érdemes volt végigmenni a falu egyik szűk utcáján, ahol szebbnél szebb régi házakat, portákat, kisgazdaságokat láttunk. Itt még zsindelyes tetejű házikók is vannak. Egy völgybe vezetett az út, ahonnan egy lerombolt erődítményhez lehetett felkapaszkodni, ádáz harcok dúltak itt a 2. Világháború végén, a stratégiai jelentőségű völgyben megy át a vasút Moldvába, egy nagy viadukt romjai is látszanak még.

Ebéd után Palánkán (Palanca) majd Gyímesközéplok-on néztünk szét, megkerestük a sokat emlegetett ezeréves határt. Tulajdonképpen a Tatros folyó mellett a szorosban van Erdélyország legkeletibb Rákóczi vár romja. Néhány falmaradvány és egy bástyarész maradt még meg, 105 lépcsőn lehet ide feljutni. Innen is szép kilátás nyílik a völgyre. Keletebbre már nem volt időnk eljutni. A csángók földjére, egy másik alkalommal majd innen „csángálunk el” tovább. A környéken, több helyen is van borvízforrás, s ami még kellemesebb, hogy többségében magyarlakta vidékek ezek, a helybéliek a szép régi magyar nyelvet beszélik, székelyesen, csángósan. Estére egy nagyon kellemes, nyugodt kis völgyben rábukkantunk a Sötétpataka fürdőre, ahol olcsó szálláshelyet is kaptunk. Hagyományos fürdője van. Fatüzeléssel melegített fürdőjét egy vízkerék meghajtású szivattyú látja el vízzel. Ezt nem hagyhattuk ki, hogy a nagyméretű kádakban pezsgő ásványvízbe ne lubickoljunk egy nagyot, alig fél Euró összegért. Aki igazán pihenni, gyógyulni szeretne, ilyen nyugodalmas helyre kellene eljöjjön, távol a civilizáció ártalmaitól. 

Másnap borvízzel is feltankolva már más tájegységek felé vettük utunkat, miközben újra megcsodálhattuk a Sveichez hasonló vidéket. A legelőknél megálltunk és percekig némán bámultuk, hogy a 45 fokos hegyoldalon milyen kitartóan és összehangolt szakértelemmel kaszálnak a legények. Ezektől a kőkemény, eleink hagyományai szerint élő erdélyi emberektől tanulhatnánk kitartást, összefogást, békességet, jókedélyt, életkedvet. Tapasztalatainkat gazdagítva tovább folytattuk barangolásunkat.