A templomnézés után fölsétáltunk a közeli dombon a nagy kiterjedésű temetőn át a Deákdombra, innen nagyon szép kilátás nyílik a városra. A hagyományőrző diákok ide jártak fel ballagás idején dalokat énekelni, hogy jól lehallatsszon a városba. Az idősek emlékei szerint még Ady diákéveitől indultak ezek az éjszakai szerenádok, mára már kihalt ez a hagyomány. Valaha itt írhatta a fiatal költő szép leíróversét,,Pipál a Meszes”.

Délután a csoportunk kisbuszával fölmentünk a Meszes hegyre. A hegy lábánál hajdan kirándulásairól, majálisairól nevezetes Fenyves-erdő mára már felére zsugorodott, a környezet és természetrombolás miatt. A Gyilkos-domb is lepusztult, a forrásvizek elapadtak. Miközben megpróbáltuk megkeresni a Nádas-tó környékét elmeséltem egy régmúlt időkből származó Heléna-gödör legendáját, amelyet édesanyámtól hallottam először. A 700 m-es hegy tetejéről rálátni az Egregyi-medencére, e szép vidéken egy kis kitérőt tettünk Mojgrád felé, ahol egy kimerített gránitbánya mellett egy nagy római erődítmény nyomai látszanak. Fél órás út után a Szamos (Somes) parti Zsibó (Jibau) kisvárosba érkezünk. A Wesselényi család 1584-től kezdte felvirágoztatni az uradalmat, az állomáshoz közel W. Miklós kastélya látható. Sarokbástyás, manzárdtetős pavilonokkal bővített épület, sajnos elhanyagolt állapotú. A közeli dombtetőn áll a családi Kripta, itt nyugszik Wesselényi Miklós tíz gyermeke is. 1705-ben Zsibónál szenvedett vereséget II.Rákóczi serege, a csata melletti 422m-es hegyet Rákóczi hegynek nevezték el. Szép kilátás nyílik innen a Szamosra amint az, nagy ívben északnak fordul. Mi is északnak tartunk Debren és Szilágyszegen át, sajnos ezen a magyar lakta vidéken is, mára már csak szórványban élnek magyarok. Néhány Km-es letérővel, dimbes–dombos vidékre érünk, itt van Menyő. 89 decemberében a Romániai forradalom szikráját adó Tőkés László tiszteletest hurcolták ide Temesvárról. Piciny kis református templomába az óta is hűségesen járnak a hívek. A következő állomásunk Szilágycseh (Cehul Silvaniei) kisvárosa. Vára 1359-ből ered, ezt a Thököly várat sajnos már széthordták. Református templomát 1519-ben az a Drágfi János országbíró építette, aki a mohácsi csatában esett el kezében az ország zászlajával. Másnap mivel e lepusztult kisvárosban nem sok látnivalót találtunk, délnek fordulva a kanyargós Szamos mellett Désnek tartottunk. Egy órányi út után a Szamos Szurdokánál egyre jobban beszűkül, ez a hely Jósika Miklós, a magyar történelmi regény atyja, kedvelt helye volt, Abafi c. regényét írta itt. Kackó község következett, ahol 1848-ban Bem tábornok legyőzte az osztrák csapatokat. Almásgalgó különleges látványt nyújt, a Szamos szurdokában van a sárkányok kertjének nevezett homokkő 25m-es alakzataival, helybéli mesék és legendák témaadói. Beérünk Dézsre (Dej) a hajdani Szolnok-Doboka vármegye székhelyére. Itt találkoznak a Kis- és a Nagy Szamos, más néven a Hideg- és a Meleg Szamos. Régi bányaváros, sóbányáit II.Endre király nyittatta meg és e folyókon, a Tiszán át, szállították a jó minőségű sót. A város híres szülötte Pápai Páriz Ferenc, nagyenyedi tanár, orvos s a latin-magyar szótár szerzője. A főtéren megtekintettük a legnevezetesebb emlékművet a 14. századból eredő református templomot. A többször átépített, javított templom három részből áll, szentélye ferences jellegű, pillérei gótikusak, sekrestyéje hálóboltozatú, 1752-ből faragott koronás szószéke van. A templomtól északra esik a Báthori és Rákóczi fejedelmek egykori szállásháza, ahol később polgári iskola is működött. A városháza és a színház is régi emlékmű. A sok nézegelődés után pihenésképp egy sósfürdőzésben állapodtunk meg a városhoz közzel Désaknán a rómaiak által is használt sóbánya helyén, sós fürdőt találunk. Itt úszni sem kell tudni, hisz mozgás nélkül is fenntart a nagy sótartalmú víz. A közeli még működő sóbányák évente 2-300000 t. sót adnak. A múltban nagyon sok rab és nem túl régen politikai fogoly szenvedett és fejezte be itt életét. A közeli Szamosújváron volt a legrettegettebb erdélyi börtön, ahol a diktatúra idején sok ártatlan politikai fogoly pusztult el, innen vitték a rabokat kényszermunkára a sóbányákba, valamint a nem túl messzi szén és ólombányákba. Ellátogattunk a volt Martinuzzi-kastélyba. Az 1625 körül épült nagyméretű pentagon bástyákkal megerősített, számos átépítés nyomát őrző kastély elhanyagolt állapotban van. Vajon valamikor marad e még valami a megmaradt történelmi műemlékekből, amit meg lehet menteni az utókor számára? Egyelőre úgy néz ki, semmire sincs pénz, amit elődeink alkottak.